MAUVErick

Ritkán emlékszem álmaimra, de a tegnapira kristálytisztán:

megjelent nekem Pachmann Péter műsorvezető  és az esti "Tények"-ben bemondta két hír között: "ja és Csabi, jó lesz ez a SZŰZfül, csak csináld..." Hogy miért a 'tények" és miért Pachmann, nem értem, egyikőjükre sem pazaroltam túl sok gondolatot mostanában, az viszont biztos, hogy a jelenés jóslata bejött: a technikai akadályok ellenére ma nagyon baró lett a SZŰZfül! ;)

Beszéltünk a Grammy-díjátadón katonásan menetelő, nálunk technikailag meg-megtorpanó amúgy csak-idén-hat-grammyt-nyert Beyoncé-ról, a magyar Grammy-ről, szavaztunk az idei Fonogram év dalára, a Pannónia Fesztivál 2010 fellépői is téma volt nálunk és játszottunk is Boci-bérletért.

Biztosan a tékozló Szilvi és műsorának, a BoULeVARd-nak az újramegjelenése is ráreagált a hangulatra, de ma megint úgy jöttem haza, hogy alig várom a jövő hét szerdát (15-től 19-ig). Remélem Ti is!

Aki egy kicsit is ismer engem, az tudja, hogy mennyire csak a végtelenben tudok gondolkodni. Amikor elkezdődik valami, én abban a pillanatban elkezdek tervezni, az időben olyan messzire, amennyire csak képes ember ellátni. Nem gondolok sohasem a végre, még akkor sem, hogyha az olyan biztos, mint minden ember életében a halál. Én ilyen vagyok.

Aki ilyen csőlátóan kerüli a végesség gondolatát, mint ahogy én teszem, azt megvisel minden búcsúzó pillanat, minden dolog végét jelentő hír. Így voltam tegnap a Sláger és Danubius Rádió elhalkulásakor: ürességet éreztem, törékenységet és tehetetlenséget.

Az én életemben is fogják azt mondani, hogy állj (valószínűleg legközelebb épp a rádiózás területén), egyszer az én dolgaimnak is eljön a vége, de ha lehet, én még áltatnám magam a végtelenségemmel, már csak azért is, mert semmit sem lehet úgy csinálni, hogy a végére koncentrálsz. Én még dédelgetném magamban a mesékben megszokott időtlenséget, és titkon remélem, hogy ahogy a természetben sincs teljes elmúlás, csak a felismerhetetlenségig átalakulás, úgy lesz ez az én gondolataimmal és tetteimmel is.

Amikor édesapám meghalt, a Bibliában ebbe a mondatba kapaszkodtam: 

"Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem." /Iz 55,10-11./

És tudom, hogy ezek a sorok Istenre vonatkoznak, de én akkor kicsit édesapámra vonatkoztattam, és most kicsit magamra, és talán nem köveztek meg érte...

éjfél van, a BBC Radio 1-t hallgatom, Twilight special, és hagyom, hogy teljenek a percek. Hagyom, hogy történjenek velem az érzések, hagyom, hogy jöjjenek a gondolatok. Lusta vagyok ahhoz, hogy önmagam alakítsam, hogy belőlem, legbelőlemből jött gondolaton agyaljak. Nem, ez nem lustaság, csak elszoktam tőle. Elszoktattak tőle az emberek, azok, akik azt mondták, hogy túl sokat gondolkodok, azok, akik azt mondták, hogy hagynom kell, hogy a dolgok alakuljanak maguktól.

Csakhogy én nem az az ember vagyok, akinek csak úgy jórafordulnak a dolgai. Én az az ember vagyok, akinek tenni kell érte. És úgy érzem teszek is, de nem eleget.

Holnap újratöltve kezdek. Sok a dolgom, sok mulasztást kell bepótolnom. De tudom, hogy sikerül, eddig mindig sikerült, most is fog. És jobb lesz, mint valaha.

A héten volt egy éve, hogy elkezdődött a most is tartó gazdasági világválság. A médiában újra középponti szerepet kapott a téma, és az én életemben is. Anyagilag soha nem voltam annyira leégve mint most, az egészségemmel sosem volt annyi problémám, mint most, talán soha nem voltam annyira kétségbeesve, mint most és talán soha nem vártam annyira a változást, mint most. Úgy gondoltam, jobb a hetet már csütörtökön lezárni, így összecsomagoltam, és mentem haza (haza-haza, Kisszállásra). Hazafelémenet az élet különös módon miniben modellezte nekem a krízist, és csütörtök este 19:23 óta nem félek az esetlegesen közeledő rossztól.

Nagyon sokan vártak a buszra már fél órával az indulás előtt is, amikor én odaértem. A tömeg csak egyre nőtt. Talán nem túlzok, ha 100-120 nagy csomagokkal megrakott fiatal várta a mars téri pályaudvaron a Pécs felé tartó 19-es járat indulását. Éshát nem fértünk fel. Volt aki tolakodott, volt aki pofátlanul (mert ugye lehet azt pofásan is), lényeg a lényeg: a sofőr 15-20 főnek azt kényszerült mondani, hogy sajnos nem veszi fel őket az utolsó járat. Voltak, akik kétségbeestek, mert nem volt hol aludniuk, volt aki a könnyeivel küszködött, a talpraesettebbje perrel fenyegetőzött (utóbbi vicces, mert mint tudjuk a volántársaságok csak az elővételben vett jegytulajdonosok felé tartoznak kártérítési kötelezettséggel, amelynek az összege a jegy árában maximalizálódik - érezzük az igazságtalanságot?)

Szóval úgy volt, hogy 15 ember hoppon marad. Én szerencsére nem voltam köztük egy különös szerencsének köszönhetően (egy foglalt hely felszabadult - nomert imádkoztam érte - yeah - nem tom ez így mennyire keresztény :S), de azért én is éreztem, hogy nincs levegő és a fene nagy érzelmi iq-mnak köszönhetően már-már fontolgattam, hogy leszállok és átadom a helyem valakinek, akinek nincs hol aludnia, de aztán eszembejutott, hogy lehet kamu és kényelmesen hátradőltem. Kényelmesen: ez  túlzás, amikor három ember csimpaszkodik az ülésedbe. 

Amikor a sofőr már idegességében kiabált a lent maradtakkal, akkor egyszercsak egy 20 évesforma fiú elkezdte hátraadogatni a nagytáskákat az ülők ölébe. Én is kaptam párat, a helyzet kicsit kényelmetlen is volt, mondtam a srácnak, hogy jön eggyel. Közben azon gondolkodtam, miért nem irigylem, pedig én azelőtt gondolatban magamnak tartogattam minden világmegváltó szerepet. :D

Ami a lényeg: ezen akció következtében valami csodával határos módon felfért mindenki, igaz nagy volt a zsúfoltság és csak 19:23-kor tudtunk elindulni. Két, egyébként ülő ember ez miatt le is szállt, mert nem bírta, az én lábam meg néha-néha zsibbadt a 3 táskától, amit elém paszíroztak. De mégsem volt gyilkos, mert egy az állóhelyéhez ragaszkodó néni 15 percenként kísérletet tett terhem könnyítésére, és egy táskát az előttem levő üvegfalhoz nyomott, egy másik nő meg szószólóként állandóan közvetítette a buszvezető számára az utasok, így az én igényeim is.: most több légkondi, most inkább tetőtéri szellőzés, etc. És nyugodt voltam és nem vettem tudomást a lábamban a zsibbadásról, időnként megmozgattam a lábam és csendben nyugtáztam, hogy ez a szitu azért van, hogy mindenki felférjen.

Csütörtök este 19:23 óta nem félek az esetlegesen közeledő válságtól (és most nem csak gazdaságban gondolkodom), mert láttam, hogy viselkedik az ember ilyenkor: azon az estén rájöttem, hogy nincs bajom a szenvedéssel, ha látom értelmét, és hogy egy ismeretlenekből álló tömeg nagyon szervezetten tud működni, ha csak egy karakán, erős hős van köztük, aki elindítja a változást és pár érzékeny, figyelmes hősnő, akik külön-külön éppolyan átlagemberek, mint én lennék, de a térben és időben elfoglalt helyük felnevelik őket a helyzetre. Persze önmagukban nem nagy tettek ezek, könnyű lenne ezt csinálni, de még könnyebb nem csinálni, szóval jár a taps kicsiben is.

És tudom, hogy ez nagyban is így működik: A gazdasági válság fejben történő kezelése sem más, mint kényelmünkről való lemondás, ugyanígy a környezetszennyezés és más társadalmat fenyegető krízisek is megközelíthetőek így. Én elkerülhetetlennek látom őket, és jövőmet úgy építem, hogy felkészüljek rájuk, és megteszem, amit megtehetek: most éppen imádkozom azért, hogy minden válságba jusson egy hős és pár a tömeg igényeit, gondolatait képviselő figyelmes ember.

Amíg van aki kihozza belőlünk az emberséget, emberek vagyunk és YES, WE CAN.

Aki ismer engem, az már megszokta, hogy időről időre igényem van arra, hogy kimondjam a tutit. Aki nem szereti a különvéleményt, az hallgassa ezt. (Aki szereti az is.)

Na szóval: a héten betegeskedtem, hőhullámaim voltak és a hajam is erősen megritkult. Ezek a tények. Ezek, amik arra késztettek, hogy átgondoljam újra lépéseim. Visszanéztem az életem, és rájöttem, hogy nem becsültem meg azt a négybetűs szót: ÉLET. Elhanyagoltam az egészségem, a jövőm, a családom, gyakorlatilag mindent, ami eddig állandó volt.

Visszanéztem a hetemet és kb. nem csináltam semmi hasznosat. Kínosan vigyázok a kapcsolataim épségére, és nem biztosítom be az életem más téren. Hülye voltam? Minden bizonnyal.

Namost ezt én nem akarom így csinálni. Azt akarom, hogy minden nap minden percének legyen funkciója az életemben. Szeretném, ha  a környezetem is célokkal állna neki az életnek, és az ej-rá-érünk-arra-méges Pató Pál végleg elhallgatna a magyar fejekben. Szeretném a változást.

Nehéz lesz változtatni. Nehéz lesz a környezetemmel megértetni a változás okát, miért nem töltök annyi időt velük, de meg lehet oldani. Tervezés kérdése az egész.

A hét üzenete: tervezés kérdése az egész.

Nagyon nehéz megőrizni a nyugalmunk, amikor munkánkat támadás éri, amikor valaki a jó jegyében elvégzett munkánkat próbálja rossznak beállítani. Nagyon nehéz ilyenkor nem beszállni a vitába és nem belekeveredni. Akiknek sikerül, azoknak valószínűleg ezért:

"Kétféle ember van: az uralkodni akaró és az önuralmat gyakorló. Te melyik vagy? Az uralkodni akarók azt gondolják, hogy a "gonosz munkája az egész", vagy más emberek, körülmények hibáztatandók, ezért vádolással, sértődéssel, vagy zavarkeltéssel reagálnak. Az ilyenek próbálják az embereket és a körülményüket a saját javukra manipulálni. De az emberek és a körülmények legtöbbször nem adják be a derekukat az uralmuknak, a próbálkozásaik csak erősítik a fájdalmukat és kapcsolataikat hatalmi harcokká alakítják. Minél inkább uralni szeretnék a helyzetet, annál rosszabbul érzik magukat, minél rosszabbul érzik magukat, annál inkább uralni szeretnék a helyzetet. Ne élj így.

Az önuralommal bírók megértik, hogy a gonosz semmit nem tehet velük az együttműködésük nélkül, és azt nem muszáj megadni neki. Azt is értik, hogy az emberek és a körülmények sem az ő problémájuk - csak az, ahogy kezelik őket. Szóval válasz előtt emlékeztetik magukat a következő három dologra:

1) Akin uralkodnom kell, az én vagyok.

2) Néha Isten elé kell vinnem az embereket és körülményeket az életemben, és megengednem Neki, hogy Ő foglalkozzon velük.

3) Mindennap a Szentlélek hatalmában kell lennem ahhoz, hogy kontrollálni tudjam a cselekedeteim és kövessem a Szentírás szavait az életem vezetésében. (2Tim 1,7: Mert Isten nem a félelem Lelkét adta nekünk, hanem az erőét, a szeretetét és az önuralomét.) Ha így teszünk, kikerüljük a vádaskodást, az önmagunkból fakadó fájdalmat, és nem tesszük életünk háborús zónává.

És ha tudjuk, hogy a "a Lélek gyümölcse ... az önuralom", akkor azt is megértjük, hogy a Szentlélek nem kontrollál minket, nem segít másokat kontrollálni, körülmények manipulálásában sem vesz részt, hanem felruház minket a tehetséggel, hogy magunkon uralkodjunk.  A Lélek által felruházott emberek nem a probléma részei, hanem a megoldásé, amin Isten dolgozik!"

(forrás: The Vine)

Azt tudnotok kell, hogy az elmúlt most már több mint 48 órában összesen 5 órát aludtam. Azt tudnotok kell, ahhoz, hogy megértsétek, ma miért akadoztak a szavaim a rádióban. Azt tudnotok kell, hogy hiszek az időben :P - ezt nem érti senki, csak aki hallgatja a Tisza Rádiót. Aki nem teszi, az meg most gondolkodjon el azon, mit tett. :D

Én is azt teszem. És elmosolyodom, mert állíthatom, hogy egy fárasztó, ámde gyümölcsöző napot zárok le, amikor nem is olyan sokára ágyba bújok. VÉGRE!!! Az önelégültségem oka egy-két jól sikerült spot, egy-két élhető ötlet, amit Szeri Csabi és én hoztunk össze. (Be sem mutatkoztam még ezen a blogon - Hurton Csaba vagyok. Örvendek. Mintha már találkoztunk volna. Kommenteld meg, honnan ismerlek, dear Olvasó. - a könytár nem válasz! :D)

Szerintem tetszeni fog nektek, úgyhogy nincs kifogás, hétfőn 10-12 között muszáj lesz hallgatni a VEKKERt, valamint a Tiszát kell figyelnetek szeptember 3-án, csütörtökön is, 8-tól 20-ig (igen, ez egy hosszabb műszak. Nekem mondod?)

Komolyan tele vagyok szép reménnyel. És úgy érzem, minek egyáltalán aludni. Nélküle is megy...

ZZZZZZZZZZZZzz

Van egy pár számomra nagyon kedves ismerős, akit tegnap arra buzdítottam, hogy hallgassa ma reggel a Tisza Rádiót, kicsit miattam is, hoyg lássák fejlődtem-e valamit a rádiózásban. Amikor ezt a „könnyelmű" ígéretet tettem, még nem sejthettem, hogy ugyan éjszakábanyúló adásmenet írás, angol forrás kínkeserves magyarra fordítása, és 2 óra alvás után (utóbbi egy online kurzus miatt volt, de akkor is) a busz, amivel minden reggel bejárok, majd nem vesz fel.

Amikor a mentesítő járatról kérdezek, a Pannon Volán Zrt. munkatársa már kiabál velem. Nem hibáztatom, biztos náluk is a hierarchia alján dolgozókat éri a kellemetlenség, végülis nekik kell megmagyarázni nekünk a megmagyarázhatatlant: hogy Európában példátlanul magas tömegközlekedési árak mellett miért nem lehetséges, hogy egy Pécsről érkező, már Bajánál telített járat mellé rendelnek mentesítő járatokat. Miért nem lehet egy egy éven át tervezett Szegedi Ifjúsági Napokra felkészülnie a tömegközlekedésnek?

Nem megfelelő emberek ülnek a vezetői székekben? Vagy ilyen erős a profitorientáltság? Nem tudom. Azt tudom, hogy én, élharcos környezetvédőként korábban mondott szavaimat, „én tömegközlekedési járművekkel járok, mert így környezetkímélek" szóval, ezeket a szavakat vissza kell vonnom. Autót akarok, tele szennyező benzinnel, most. Aztán kinyitom a pénztárcám és rájövök: még jó ideig szabadon lehet szórakozni az időmmel ebben a több szempontból élhetetlen országban.

Hurton Csaba voltam, egy a 10-ből, akit ma nem vett fel a busz Kisszállásnál. (a többi településről, ami a Baja és Szeged között feszülő 100km-es útszakaszon található, nincs információm)

10:23-kor megpróbálok újra felszállni a buszra, ha az sem megy, asszem bringára pattanok, és úgy teszem meg az 55 km-es távolságot. Végülis kényelmesebb, mint állva egy tömött buszon... Erna, 1-re Szegeden leszek, promise.

Huh, mostanában sok minden történt, történik velem. Nem akarok sokról írni, mert  minek. Inkább csak összefoglalom, mi történik bennem, míg ezeket megélem.

Otto von Bismarck, a világ legokosabb, és legemberibb kutyája (és mellesleg az enyém ;) elment. Örökre. Már sosem jön vissza. Az én hibámból, mert nem figyeltem rá eléggé. Megígértem magamnak, hogy mindig emlékezni fogok rá. Megígértem azt is, hogy nem hanyagolom el a számomra fontos kapcsolatokat. Ehhez az energiát a felesleges kapcsolataimból szedem. Már régen meg kellett volna tennem ezt a lépést.

A munkahelyi igazságtananságokról:

nem állítanak meg, számítottam rájuk. Nem is magas az a hegy, amit könnyű megmászni. Kész vagyok küzdeni a célomért és fogok is.

Önmagam elhanyagolásáról:

ezen változtatni kell, és fogok is.

So, starting something new. again. Stay tuned and watch the change. ;)